Értekezés a rozé színéről
Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk. Pontosabban hogy a rozék mik vogymuk, vagy vogymukok, a fene sem tudja. Mármint a színük, hogy az milyen. Nem tehetek róla, férfinak teremtett az Úristen, a rozé számomra rózsaszín, innen nyerte a nevét nemdebár? (Tényleg, ha van nemdebár akkor a hivatalos válasz a dedebár lenne, ugye?) Persze régóta sejtettem, hogy a dolog nem ennyire egyszerű.
Írta: Ercsey Dániel
Három nővel élek együtt, akik köztudomásúlag érzékenyebbek a színekre, az én szemszögemből nézve olyan színeket is látnak, ami nincs is, a barack például nem szín, hanem egy gyümölcs, de ez őket nem zavarja, boldogan képzelegnek halvány és mély rózsaszíneket, az egyiket epernek hívják, a másikat cseresznyének, a harmadikat baracknak vagy gránátalmának, hiába szólok, hogy eperből is van több színváltozat és egyik sem hasonlít arra, amit ők úgy hívnak. Minek bonyolítani?
A múlt hónapban volt szerencsém részt venni az egyik legnagyobb rozékra szakosodott borversenyen Provence mellett, a Pays D’Oc-ban, Montpellierben. Ott pedig a rozé borok legnagyobb tótumfaktuma, a bájos Liz Gabay Master of Wine tartott fejtágító és érdekfeszítő előadást a rózsaszín borokról, a piaci trendekről és a termelők hozzáállásáról, az eladott mennyiségekről és persze magukról a borokról. Az első sorból élvezhettem a borjedi előadását, így tulajdonképpen nekem beszélt végig, ami nem is lett volna baj, ha egyszer csak fel nem szólít. Esküszöm, úgy éreztem magam, mint a középiskolai fizika órán, amikor a tanár kihívott a táblához. Liz két kezében ugyanis két pohár volt, természetesen két rozé, és éppen azt próbálta demonstrálni, hogy a színárnyalatok különbségéből milyen könnyű megmondani a bor alapanyagául szolgáló szőlőfajtát. - Az egyik - mondta Liz - téglásabb árnyalatú, már-már narancsba hajló, míg a másik ennél egy árnyalattal sötétebb, olyan mintha ribizlis színek keverednének bele, létrehozva ezt a cseresznyésen kicsattanó végeredményt. Mit gondolsz Dániel? – Hát, ha tudta volna, hogy mit gondolok éppen, attól biztosan nem lett volna boldog, az én szememben ugyanis a két bor látszólag teljesen egyforma volt. Értik, nem volt különbség a színükben. Mindkettő rózsaszín volt és kész.
Ennél azonban vannak sokkal súlyosabb esetek is. A Mondial du Rosé versenyen, ahol szintén volt szerencsém bírálni, akkor éppen Cannes-ban tartották, a verseny idejére színskálát biztosítanak a bírálóknak. Olyan ez, mint a szobafestő színskálája, amit akkor dug az ember orra alá, amikor ki kell választani a szoba leendő színárnyalatát, csak ebben kizárólag rózsaszín színek találtatnak. Szám szerint 267 különböző. Az első négy oldal, ami ugye legalább 16 szín, mind teljesen fehér. Utána jönnek a már számomra is érzékelhető árnyalatok, vagyis 8 törtfehér és nyolc fehér, ami szimplán csak koszos. Aztán következik körülbelül kettőszáz rózsaszín, majd a végén néhány narancsszínű és néhány egyértelműen piros. Ennyi. Nekem szavam sincs rájuk, de a versenyen elvárás, hogy minden borleírás elején egyértelműen és beazonosíthatóan nevezzük meg a színt a színskáláról. Ez azt eredményezi, hogy míg a hölgy bírálók lubickolnak a versenyen, férfitársaim izzadó homlokkal lapozgatják a füzetet, próbálják a bort mellé emelve eltalálni a megfelelő árnyalatot, majd amikor már éppen fellélegeznének, hogy sikerült, a szomszéd hölgy megsemmisítő pillantás kíséretében közli, hogy az adott bor biztosan nem mély-gránátalma színű, sokkal inkább a három napos eperhez hasonlít, de csakis ahhoz, amit üvegházban neveltek. Szóval kezdődik elölről az egész, a verseny pedig lelassul a bénázó és teljesen egyértelműen színvak férfi bírálók miatt.
Ha viszont az ember jobban megfigyeli a provence-i fények festőjének, Van Gogh-nak a képeit, azonnal megérti, vagy ha nem, hát megsejti, hogy itt tényleg van valami, amit csak az avatott szem képes felismerni. Van Gogh-nál ugyanis tobzódnak a színek, például a híres szüreti képén a fasor többféle zöld (az egyik szín szerintem az olajfa levelének a színe), a víz éppen csak zöldeskék, de miután a nap tükröződik rajta, sokkal inkább sárga, vagy talán arany, az ég és a nap aranyban játszik narancsos árnyalatokkal, a szőlők pedig, amiknek a levelei elkezdtek már színesedni, a vörös, a narancs és a piros annyiféle árnyalatában mutatkoznak, amire szintén nincs szavam. Viszont látom. Érzem, hogy ezek különböző színek, még ha nincs is rá szavam. A híres vörös szőlőskert az egyetlen kép, amit Van Gogh életében el tudott adni, minden bizonnyal grenache vagy carignan szürete. A művész a képen novemberi szüretet ábrázol, a szőlőfajták pedig a világ ezen boldogabbik felén nem nagyon változtak az elmúlt évszázadok alatt.
Na szóval Van Gogh döbbentett rá, hogy lehet, hogy tényleg vannak árnyalatnyi különbségek a rozék színei között, lehet, hogy ezek tényleg elárulnak valamit a borkészítési metódusról, a termőhelyről vagy éppen a szőlőfajtáról, végeredményben tehát érdemes odafigyelni rá, mi is van a pohárban és legfőképpen arra, hogy milyen a színe. A rozé ugyanis úgy vonult be a köztudatba, mint nyári teraszok tuti slágere, egy bor, amin nem kell gondolkozni, egy bor ami funky és szexi egyszerre, egy bor, amit saláta mellé lehet szürcsölni, egy bor, aminél nem baj, ha tutti-frutti szaga van. (Megjegyzem de. Baj.) Ezzel szemben napjaink rozéja lehet, hogy szürkebarátból készül (ramato stílus), vagy éppen olyan szőlőből, amit már megtámadott a botritisz (Chapeau Dúzsi Tamás!), így olyanná válik, mint egy eltévedt tokaji, már ha ez egyáltalán lehetséges. Vannak rozék, amiket hosszan érlelnek fahordókban, megint másokat szénsavval dúsítanak, hogy frissebb és feszesebb legyen. Van rozé magas alkohollal és alacsonnyal, nagy és vékony testtel, csinálnak rozét kékfrankosból, grenache-ból, szentlőrinciből és cabernet sauvignon-ból is, és ezeknek mind-mind különböző a színük. Sajnos ezt még mindig nem látom, de már tettem egy lépést előre, és felismertem a hiányosságomat. Amíg meg nem érkezik az új szemüvegem, inkább megszagolom a bort, az illat úgyis elárul mindent…
